Az élet megy tovább

  Nem lehet. Nem most. Nem ma. Nem a szülinapomon.   A szerelmem elment,nem, nem hagyott itt, ő nem. Cserben sem hagyott. Csupán meghalt. De nem balesetben (na jó, talán), de nem is betegségben. Nem, a szülinapomon kiüt az apokalipszis és megharapja egy zombi vagy mi az életem értelmét.
  Az a legijesztőbb, hogy nem vagyok dühös. Csak szomorú. Ülök a padlón lehajtott fejjel és nem tudok mozdulni. Mintha valami, valami ami a részem meghalt volna.Olyan érzés, mintha egy sziklaszirten állnék teljesen egyedül a szélben. Igen, egy röpképtelen madár, akinek levágták a szárnyait. És nem tehet semmit sem.
  Süllyedek a mélybe, de két kiscsillag az égen, két kék csillag nézett engem, majd kiemelt a süppedő mocsárból. A kék szemek könnyesen csillogtak rám egy percig, majd iderohant hozzám és megölelt.
  Egy kislány akit talán egy órája, ha ismerek hozzám bújik biztonságos menedékért. Az én vállamon sír. Én is sírok. Látni a szenvedő arcát, saját nyomorom, Rich, anyáék... Nem akarom ezt.
  Finoman megragadtam a vállát, majd minden erőmet összeszedve mindent elmondtam neki.
  -Bella, húgocskám, édes kicsi húgocskám. Elment, elment életem szerelme.Elment egy nyavalyás járkálóval, hogy őt is agytalan testté tegyék. Szomorú vagyok, de még mennyire! De te és Ben is itt vagytok nekem. Csak ti vagytok nekem. Sosem volt még húgom. És tudom, hogy te sem akarsz az lenni, hisz egy balfék vagyok. De nem hagyom, hogy bántsanak.
  -Köszi....És hazudtam - mély lélegzetet vett.-Nincsenek semmilyen rokonaim. Árvaházból jöttem. Mindig csak egy árva voltam. Senkinek se kellettem.-Itt kicsordultak a könnyei, de letöröltem őket.
  -Nézd, mi itt vagyunk neked, igaz most minden rossz, de majd jóra fordul. A katonaság kiírtja ezeket, csak idő kérdése. Biztosítjuk a házat, és a földet fogjuk megművelni. Ben is katona. Ő is meg tudja ölni őket. A fegyverekkel. Remélem. Gyere menjünk.-mosolyt erőltettem magamra. De túlságosan hamis volt. Tudtam, hogy túlságosan gyorsan szaporodnak. Nem lesz könnyű. De túléljük, mert túl KELL élnünk.
  Lassan felemelkedtem a földről, megfogtam Bella kezét és homlokon csókoltam. Kivezettem a szobából a nappaliba.
  Ben bezárta a kaput és biztosította a kerítést. Most még minden rossz, de tudom, hogy megmenekülünk. Most Bella kicsi lelkét kell pátyolgatnom. Jó lelkű kislány ő, csak sosem volt valakije aki mutassa neki az utat. Most már van. Mindenesetre az élet megy tovább.

Csak egy rémálom, ugye?

 -Mi a helyzet Ben?
 -Rockfordék elmentek, a kis Mia szülei nem tudni merre vannak, de a lány biztonságban van. És...khm
 -Mondd már!-Ben nagyon ritkán kertel így eléggé megijedtem.
 -Tudod, Rich (a barátom! ♥), hát, izé, ott van és izé...Jaj, Clem! Átváltozott egy...olyanná.
 -Mi?!-Rich a barátom volt. Nyolcadik nyarán jöttünk össze. Az évzárón ismertem meg. Az ikertesója, Monica a mi sulinkba járt, de ő nem. Így aznap találkoztunk először. Amikor megláttam, nem volt semmi különös, csak egy srác volt. Bezzeg azután! Nyáron egy nap találkoztam Monival, de ő is velünk jött moziba. Melletem ült és megfogta a kezem, majd kifele jövet szemeztünk.Ó, azok a csokibarna szemek! Aztán elhívott randizni egy parkba. Beszélgettünk, nevettünk és minden olyan jó volt. Majd egyre többször találkoztunk, szinte rendes programmá lett. Mondjuk néha nem volt egy a véleményünk és veszekedtünk.De mindig kibékültünk, és azok a kibékülések...mind-mind egy rózsaszín álom. Mégis hivatalosan a tengerparton lettünk egy pár.De ennek nem így kellett volna végződnie. Nem itt és nem most. Nem valami hülye zombi miatt.
 Lassan lecsúsztam a fal mellett és sírva fuldokoltam. Éreztem ahogy elvörösödöm, de nem a szégyenlőség miatt. A düh, a szomorúság és a tehetetetlenség kavargott bennem, de üvölteni nem lehetett, hisz kint zombik voltak.

 Ben is csak simogatott, mást nem tehetett.

Bella felbukkan

  Emberek ordítottak, futottak és sírtak. A sírás alatt egy kislányt értettem. Ott feküdt az úton és nem tudott mozdulni. Ráborítottak egy szemeteskonténert és szerencsétlen nem tudott mozdulni.
  -Ben, nézd!-mutattam a kislány felé és  már rohant is. Én vigyáztam az élelemre.
  Ben erőfeszítéssel ugyan, de kiszabadította a kb. nyolcévest. Rövid, barna haja volt, és kék szemecskéje, ami a könnyektől csillogott és bőre a félelemtől elsápadt. Kis fehér ruhája volt, összekoszolódott a szeméttől.
  Beemelte a kocsiba és hazafutottunk. Hazaérve Ben ment is vissza a fegyverekhez. Engem ott hagyott a picivel.
 -Szia! Izé..mi a neved, kincsem?-jól van Clem, beszélgess csak. Kint rohannak meg visítanak, de mi beszélgessünk. Erre Hurgenmir tanárnő tuti ötöst adna! (hogyne...)
 -Bella.
 -Öhm, a szüleid hol vannak?-hátha segít a beszélőkéjén.
 -Ott!-mutatott a zombikra.-És nem élnek, vagyis de, csak szörnyként. És, ha most jössz azzal a szokásos dumával, hogy a többi rokonom hol van, hogy lerázhassatok,í elutazhatunk Indiába.-mosolygott.
 -Oksa! Akkor velünk maradnál?Vagy...-nem akarom, hogy elmenjen.-Nem mész el!
 -Huh?-ezaz! Végre én irányítok és hatalmam van valaki felett és...-Én azt csinálok amit akarok és most itt maradok, mert azt akarom tenni!-húzta fel az orrát.
 -Ó,oké.-ez egy nyolcéves. Egy nyolcéves alázott le. Brühühü, de béna vagyok. Pedig azt hittem valami cuki, habos-babos kislányt kaptam. Aha, imádlak világ!
 -Na gyere, tuti van valami kiskori cuccod...Mondjuk farmer meg egy póló!-nézett rám a bociszemeivel.
 -Igen, van...Az emeleten.-ezzel eliszkolt.
 Erre berontott Ben egy kosárral és benne fegyverekkel.Remek fusson csak mindenki körülöttem.

Próbálkozz!

     Ott sétált a rémálmom. Rothadt, bűzlő szagát idáig éreztem (pedig az út végén volt!), testét vér borította. Egyik szemgolyója kifolyt, a másik fehérségben úszott.
    Megálltam és csak bámultam. A száját tátva nézett rám és beleszimatolt a levegőbe, majd felhorkantott. Biztos valami ilyesmit, hogy ''Hmm, hadd mélyesszem beléd a fogaimat!'' vagy ''Gyere ide, Clem, hadd kóstoljalak meg!''. Hát az eleje stimmelt is.
   Csak nem engem hívott, hanem a többi szörnyet. Csapatosával jelentek meg. Mindenhol ott voltak. Büdös volt, hangosság és én féltem. Belekapaszkodtam a bátyám vállába, tudtam, hogy remegek, de már nem érdekelt. Csak a bátyámra akartam fókuszálni.
   Az én jó bátyuskámra, aki mindig megvédett. Nyolc évesen elvették a babámat és Ő, a nagy, felsős szépen visszavette Barbie-t. Tizenegy esztendősen a padtársam meghúzta a hajam? Semmi gond! Ben várta az iskola előtt, egy kis fülhúzósdi játékkal. Mondjuk csak ő tépázta meg egy kicsit.
  És most ott álltunk ketten, a két testvér a szörnyek ellen, de most nem ő volt az erős. Egyáltalán nem. De mégis ő irányított. Megfogta a kezem és rohanva húzott maga után a másik úton a market fele.
  Lassan feltűnt a Nagy Kocka, a szupermarket alakja, amint egyre nagyobbodik. Senki sem dolgozott ma, hisz ki olyan szerencsés, mint én és születik május elsején? Ennyi.
  Ben olyan erővel verte be az ajtót, hogy én is megrezzentem egy pillanatra. Értem én, hogy a katonaságnál kiképeznek és megtanítanak fegyverrel is lőni, de mikor lett ilyen erős is? Jaj, Clem, nincs ilyesmivel foglalkozni most!
  Össze voltunk szokva ezért a bevásorlókocsit Ben tolta miközben a felső polcokat üresítette, én az alsóakat Gyorsan haladtunk. Most már a helyzet éles. Az emberek mindjárt ideérnek és mindent kifosztanak, ahogy mi tesszük most.
  Már a negyedik sort számoltuk fel és az emberek még nem jöttek. Az óra a falon egyre katogott, nincs sok időnk.
  -Menjünk, a pia nem kell!-ordította Ben, mert kint kitört a pánik.
  Így furikáztunk át pár sarkon, két bevásárlókocsival.

Ne!

   Csak egy átlagos napnak indult. Legalábbis annak tűnt, habár aznap volt a szülinapom. De ez eltörpül a valóság mellett, a mellett ami történt.
   Épp pakoltam ki a bátyám által hozott cuccokat, amiket a szülinapomra vett, a pár háztömbnyire található szupermarketből. A hűtőnk így is zsúfolt volt kajával, mert a szomszédok nálunk tárolták ameddig áramszünet volt.
  És miért? Mert apám valami buta cégnek dolgozott, akik szívesen próbálták ki rajtunk a legújabb, legmodernebb generátorokat. Volt olyan amelyik benzinnel működött, de volt olyan is amelyik az időjárást használta fel. Szószerint. Ha fújt a szél, akkor fent a lapátok pörögtek, ha az eső esett akkor a propellerek kezdtek forogni és ha a nap sütött akkor a napelemek valami energiát nyernek ki belőle. Tudom őket kezelni, nem tudom apánknak miért volt olyan fontos, hogy mindketten megtanuljuk kezelni őket. Az a lényeg, hogy működnek, ha én azt akarom. Így nem tartozunk semmilyen villanycéghez.
  Szóval betuszkoltam mindent a hűtőbe, felöltöztem szülinaposhoz méltóan és leültem tévét nézni, csatlakozott a bátyám is, Ben.
  Néztük a kedvenc sorozatunkat kábé fél órán át amikor félbeszakították.
  -Mi a fene?-húzta fel az orrát a bátyuskám.
  -Honnan tudnám jobban, mint te?
  -Passz.-ennyi volt az össz beszélgetésünk, mert lefagytunk a látottakon.
 Valami nő mutatta a fairfieldi eseményeket. Mindenhol valami szörnyek mászkálnak. Hiába mondogatja, hogy ne essünk pánikba és maradjunk a lakásunkban, szerintem inkább saját magának mondja, mint egy mantrát.
  Ekkor esett le valami nagyon fontos.
  -Ben...-elhalkult a hangom, de folytattam.-Anyáék Fairfieldben vannak!
 Csak ült lefehéredve a kanapén amikor megcsörrent a telefon. Rávetettem magam.
 -Clem, nem tudunk hazamenni. Menjetek a marketbe és gyűjtsetek össze minél több konzervet és ételt, kincsem! Majd rohanjatok el a vadászboltba és szedjetek össze minden fegyvert is!
 -De azt nem lehet...-féltem. Nagyon.
 -Semmi de! Ben mindennel tud lőni és ez elég!-mondta anya.-Nagyon veszélyes, Clem. Hozzátok lehet később ér el, de nagyon gyors a vírus. Ne engedjétek közel magatokhoz őket, és nehogy megharapjanak titeket!-hadarta el a mondandóját és letette a telefont.
 -Ben! Indulás a boltba! Most!
 Már futottunk is. Ha ilyen vészes a helyzet Fairfieldben, nincs sok időnk.
 Az időnk ebben a pillanatban elfogyott, mert az utca végén megjelent egy szörny.